Tabi László
Az írói hiúságról
— Á, á, alászolgája, kedves Mester, jó napot kívánok!
— Jó napot, tisztelt uram. Olvasta a legújabb regényemet, amely tegnap este
jelent meg tetszetős félvászon-kötésben?
— Olvastam, persze hogy olvastam, drága Mester! Hét óra hosszat álltam a könyvesbolt
ajtaja előtt, hogy az első példányt megkaparinthassam. Hiszen tudja, hogy régi
tisztelője vagyok írásainak, Mester!
— És milyennek találta, kedves uram, a regényemet?
— Mester! Gyönyörűségem kifejezésére nem találok szavakat.
— Talán nézzen utána a Ballagi Nagy szótárában.
— Minden szó eltörpül az ön műve mellett. Talán elég, ha annyit mondok, hogy
nem tudtam letenni. A feleségemet kellett felébresztenem hajnaltájban, hogy
segítsen letenni azön regényét. Így aztán ketten valahogyan letettük, Mester!
Csak egy szót mondok: állati!
— És mi a véleménye, drága barátom, hogyan bonyolítom a cselekményt?
— Ah, a cselekményt! Mester! Én már láttam cselekményt bonyolítva, de így, ennyire,
ilyen mélyen ember még cselekményt nem bonyolított. Mester! Amit ön véghezvitt,
az a bonyolítás csodája! Nem, az már nem is bonyolítás, az maga az ősbonyolultság!
Ha semmi más nem volna az ön regényében, mint ez a bonyolítás, akkor is halhatatlant
alkotott volna!
— És a korfestésről hogyan vélekedik, drága barátom?
— Ne mondja ki ezt a szót, forrón tisztelt Mester, mert elgyengülök. Kor festve
így még nem volt. Ahogy ön, imádott Mester, a kort festi, az már varázslat!
A harmincas éveket én is ismerem. De az a kor, ahogyan a valóságban volt, meg
sem közelíti azt a magaslatot, amilyenre ön festette. Boldog lehet, aki egy
így festett korban élhetett. Ezért irigylem Elvirát.
— Apropo, Elvira. Mit szól szerelmi vívódásához?
— A négyszázötödik oldalon? Mit mondjak? Elfúló lélegzettel olvastam. Ha nincs
otthon véletlenül egy oxigénpalackom, elpusztultam volna.
— Azt hiszem, az a részlet csakugyan érzelemgazdag.
— Mester! Az ön részéről nincs helye a szerénykedésnek! Hogy érzelemgazdag?
Mester! Én úgy bőgtem, mint egy gyerek, akit megvertek. Én, aki utoljára a Titanic
katasztrófájánál bőgtem, ma éjjel úgy zokogtam, hogy feljött a házmester és
bekopogott, hogy vegyek erőt magamon, mert a szomszédok nem tudnak aludni.
— És erőt tudott venni magán? Nagyon csodálnám…
— Hogyan tudtam volna? Éjnek idején szállodába kellett költöznöm, s ott olvastam
a regényét egészen a hatszázhuszadik oldalig, amíg Elvira oda nem adja magát
a vándorköszörűsnek.
— És meglepte önt ez a fordulat, drága barátom?
— Hogy meglepett-e? Teljesen megnémultam, úgy frappírozott. Mit mondjak, annyira
megnémultam, hogy amikor a szállodából taxin hazamentem, a taxisofőrnek egy
cédulára írva nyújtottam át lakáscímemet. Kell még egyebet is mondanom?
— És érződik a regényemen az élet nyers szaga?
— Éppen erről akartam beszélni! Amikor hajnaltájt végre sikerült letennünk a
könyvet, elszunnyadtam, persze gyötrődve és feldúlva. Reggel fél hatkor mire
ébredek? Valami furcsa szag terjeng a szobában. Felkeltem a feleségemet, kérdem:
mi ez a szag? És kérem, ő, aki még nem is olvasta a regényt, azonnal megmondta,
hogy az élet nyers szagát érzi. Akkor már tudtam, hogy az ön regényéről van
szó. Eldugtam a spájzba aztán.
— És akkor már nem érződött? Nagyon csodálnám.
— Dehogynem érződött. Bele kellett tennünk egy bádogdobozba a könyvet, és elástuk
a kertben. Így írni, Mester, csak kevesen tudnak! Áldja meg az Isten érte, mind
a két kezével!
— Hát köszönöm, drága olvasóm. Jólesett a dicsérete, mert éreztem rajta, hogy
őszinte.
— Az. De arra fel kell hívnom a figyelmét, hogy Mester, hogy kilencszázharminckettőben
nem forint volt, hanem pengő.
— Maga ebből a szempontból olvas egy regényt? Marha!
(Kaján Tibor karikatúrája)