Tabi László

Az írói hiúságról

 

 

 

— Á, á, alászolgája, kedves Mester, jó napot kívánok!

— Jó napot, tisztelt uram. Olvasta a legújabb regényemet, amely tegnap este jelent meg tetszetős félvászon-kötésben?

— Olvastam, persze hogy olvastam, drága Mester! Hét óra hosszat álltam a könyvesbolt ajtaja előtt, hogy az első példányt megkaparinthassam. Hiszen tudja, hogy régi tisztelője vagyok írásainak, Mester!

— És milyennek találta, kedves uram, a regényemet?

— Mester! Gyönyörűségem kifejezésére nem találok szavakat.

— Talán nézzen utána a Ballagi Nagy szótárában.

— Minden szó eltörpül az ön műve mellett. Talán elég, ha annyit mondok, hogy nem tudtam letenni. A feleségemet kellett felébresztenem hajnaltájban, hogy segítsen letenni azön regényét. Így aztán ketten valahogyan letettük, Mester! Csak egy szót mondok: állati!

— És mi a véleménye, drága barátom, hogyan bonyolítom a cselekményt?

— Ah, a cselekményt! Mester! Én már láttam cselekményt bonyolítva, de így, ennyire, ilyen mélyen ember még cselekményt nem bonyolított. Mester! Amit ön véghezvitt, az a bonyolítás csodája! Nem, az már nem is bonyolítás, az maga az ősbonyolultság! Ha semmi más nem volna az ön regényében, mint ez a bonyolítás, akkor is halhatatlant alkotott volna!

— És a korfestésről hogyan vélekedik, drága barátom?

— Ne mondja ki ezt a szót, forrón tisztelt Mester, mert elgyengülök. Kor festve így még nem volt. Ahogy ön, imádott Mester, a kort festi, az már varázslat! A harmincas éveket én is ismerem. De az a kor, ahogyan a valóságban volt, meg sem közelíti azt a magaslatot, amilyenre ön festette. Boldog lehet, aki egy így festett korban élhetett. Ezért irigylem Elvirát.

— Apropo, Elvira. Mit szól szerelmi vívódásához?

— A négyszázötödik oldalon? Mit mondjak? Elfúló lélegzettel olvastam. Ha nincs otthon véletlenül egy oxigénpalackom, elpusztultam volna.

— Azt hiszem, az a részlet csakugyan érzelemgazdag.

— Mester! Az ön részéről nincs helye a szerénykedésnek! Hogy érzelemgazdag? Mester! Én úgy bőgtem, mint egy gyerek, akit megvertek. Én, aki utoljára a Titanic katasztrófájánál bőgtem, ma éjjel úgy zokogtam, hogy feljött a házmester és bekopogott, hogy vegyek erőt magamon, mert a szomszédok nem tudnak aludni.

— És erőt tudott venni magán? Nagyon csodálnám…

— Hogyan tudtam volna? Éjnek idején szállodába kellett költöznöm, s ott olvastam a regényét egészen a hatszázhuszadik oldalig, amíg Elvira oda nem adja magát a vándorköszörűsnek.

— És meglepte önt ez a fordulat, drága barátom?

— Hogy meglepett-e? Teljesen megnémultam, úgy frappírozott. Mit mondjak, annyira megnémultam, hogy amikor a szállodából taxin hazamentem, a taxisofőrnek egy cédulára írva nyújtottam át lakáscímemet. Kell még egyebet is mondanom?

— És érződik a regényemen az élet nyers szaga?

— Éppen erről akartam beszélni! Amikor hajnaltájt végre sikerült letennünk a könyvet, elszunnyadtam, persze gyötrődve és feldúlva. Reggel fél hatkor mire ébredek? Valami furcsa szag terjeng a szobában. Felkeltem a feleségemet, kérdem: mi ez a szag? És kérem, ő, aki még nem is olvasta a regényt, azonnal megmondta, hogy az élet nyers szagát érzi. Akkor már tudtam, hogy az ön regényéről van szó. Eldugtam a spájzba aztán.

— És akkor már nem érződött? Nagyon csodálnám.

— Dehogynem érződött. Bele kellett tennünk egy bádogdobozba a könyvet, és elástuk a kertben. Így írni, Mester, csak kevesen tudnak! Áldja meg az Isten érte, mind a két kezével!

— Hát köszönöm, drága olvasóm. Jólesett a dicsérete, mert éreztem rajta, hogy őszinte.

— Az. De arra fel kell hívnom a figyelmét, hogy Mester, hogy kilencszázharminckettőben nem forint volt, hanem pengő.

— Maga ebből a szempontból olvas egy regényt? Marha!

 

(Kaján Tibor karikatúrája)