Karinthy Frigyes

Rájöttem valamire

 

 

 

…és most közzéadom, hogy embertársaim okuljanak belőle. Éppen a sóhivatalba telefonáltam volt, ahol meg akartam kérdezni, mi az oka annak, hogyha én felhívom a központot, akkor a központ nem jelentkezik, ellenben egy félóra mulva belémkapcsol valakit, aki számonkéri tőlem, hogy miért nem küldtem el az ő felöltőjét, amiből ki kellett szednem a zsírfoltokat. Ezt akartam megkérdezni a sóhivataltól, de a központ nem jelentkezett, ellenben egy félóra mulva jelentkezett egy remegő férfihang és udvariasan, de határozottan felszólított, hogy máskor, ha nála vacsorázom, legyek szíves és ne felejtsem magamnál az ő cigarettatárcáját.

Más esetekben ilyenkor azt mondja az ember:

— Pardon, tévedés. Tessék letenni a kagylót. Beszélek.

Mire a rendes, szabályszerű eljárás következik, ugyebár, az illető kijelenti, hogy ő nem teszi le a kagylót, mert ő is beszél, tegyem le én, mire én mondom, ugyebár, nem teszem le, tegye le ő, mire ő ugyebár azt mondja, hogy majd meglátja, meddig lesz pofám, ugyebár, tartani, majd megúnom, ugyebár, ha belátom, hogy nem valami sliferlivel van dolgom, hanem vérbeli pesti fiúval, mire én, ugyebár, szelíden megjegyzem, hogy akkor ugyan ott rothad meg uraságod a telefon mellett, ugyebár, mert én nem teszem le, mert én tudom, mi a tisztesség, nemúgy, mint némely piszok fráter, mire, ugyebár, még egy órácskát így eldiskurálgatunk, míg a központ meg nem únja és mindkettőnket átkapcsol külön-külön más tájakra, ahol aztán folytatjuk a társalgást.

Mondom, ez a rendes, egyhangú elintézés következett volna, amit már annyiszor végigcsináltam. No, gondoltam, ma valami újabb dolog kellene. Egy félórácskát kapacitáltam még a férfihangot, hogy tegye le a kagylót, — akkor jött a központ és egy nőt kapcsolt belém.

— Te vagy az kutyus? — kérdezte epedő suttogással.

Mit csináljak? Megint egy darabig magyarázzam neki, hogy nem én vagyok, tegye le a kagylót? Hát nem sokkal egyszerűbb, ha én vagyok a kutyus? Hátha akkor hamarabb leteszi.

— Igen én vagyok — epedtem vissza.

— Édes kutyusom — epedte a hang, — ma este kilenckor várlak. Az öreg csak tizenegykor jön haza. Eljössz?

Hm. Elmenjek? Szegény öreg, aki csak tizenegykor jön haza! Nekem az öreg határozottan szimpatikusabb, mint a kutyus.

— Nem megyek — mondtam határozottan.

— Miért?

— Azért, mert megúntalak, kérlek alássan. Nagyon útálatos vagy egy kicsit, hát gondoltam, mostan éppen elég lesz. Kérlek alássan tudod szakítani szeretnék veled, mert olyan hogy is mondjam kérlek alássan olyan hányingerem van már tőled, igen ez a helyes kifejezés. Nem megyek el ma se, se máskor, ne is telefonálj többé, levelet se írj, mert visszaküldöm, ne is szólíts meg többé, nem akarok tudni rólad. Különben hogy vagy?

— A választ már nem hallottam, mert közben a központ megint egy férfihangot kapcsolt belém.

— Na?! — mondta izgatottan a férfihang. — Na?! Hát melyiket tegyem meg?

Rögtön tudtam miről van szó.

— Tedd meg kérlek, Pukkadj meg-et platzra, Zerplatz-ot siegre és Zigomárt platzra. Tedd meg Teddmeget és tedd meg Eddmeget. És tedd meg Haljmegéhent és tedd meg nekem, hogy feküdj a sírba.

Újabb férfihang.

— Kedves Auerbauer úr, hát talán… hát talán mégis… legalább valamit tessék törleszteni…

— Nézze — mondtam — sok pénz nincs nálam. De kétszáz koronát adhatok. Azonnal jöjjön fel a lakásomra és ne haragudjék, hogy csak ennyit…

— Ó, kedves Auerbauer úr… dehogy! Hát jöhetek? Azonnal jövök. Még csak azt akarom kérdezni, milyen gombokat tegyek a frakkra?

— Pirosakat. Elől két pirosat, hátul egy zöldet, és tükörrel, természetesen, szép velencei tükörrel.

És azután így, szép simán, lebonyolítottam az ügyeket. Nem vitatkoztam sokat, megtettem, amire kértek. Megígértem, hogy azonnal szállítani fogom a kőszenet feleáron, mint ahogy kialkudtuk; megígértem hogy ott leszek és agyonverem azt a gazembert; megígértem, hogy beszélek a kegyelmes úrral, hogy megkapja a trafikot, és megígértem, hogy nem szólok a kegyelmes úrnak a trafikról, és megígértem, hogy rajta leszek és kijelentettem, hogy nem akartam tegnap megsérteni és elvállaltam, hogy szólok a Mancinak és megkérem, hogy a Ziegler úrnak adja át azt a levelet és telefonáljon a boynak, hogy vigye fel a kalapot és fizesse ki és gratuláljon a gyerekhez, és mondtam neki, hogy holnap tizenkettőkor legyen a Nyugatinál, akkor nagyon szívesen, akár harmincat.

És így elértem, hogy este hétkor mégis összekapcsoltak a sóhivatallal, ahol kérdésemre azt válaszolták, hogy ma egész nap egyetlen panasz sem érkezett a telefonról, mindenki könnyen és simán elintézte a dolgát, a központot áldották az anyák, és felemelték az igazgató fizetését és hogy Budapest boldog, mindenkinek el van intézve az ügye és hogy a polgárság kéri a kormányt, emeljék fel az újunclétszámot, mert szeretne párezer embert szülni, ajándékba a hadsereg számára.