Tabi László

Mit tud egy vödör?

A tárgyak gonoszságáról beszélgettünk. A dugóról, amelyik beletörik az üvegbe, a fogkrémről, amely tubus alján buggyan ki, merő rosszaságból. Barátunk, Z. ekkor így szólt:

— Ha akarjátok, elmesélek egy történetet a tárgyak jóságáról.

Akartuk, elmesélte.

— Már említettem, hogy magam is részt vettem az 1942-es keleti hadjáratban, sőt dicsekvés nélkül állíthatom, hogy a legmagasabb rangú tisztekkel egy időben kezdtem szaladni visszafelé.

Mint egyszerű munkaszolgálatos vonultam be, de gyorsan emelkedtem a ranglétrán: előbb nyavalyás gazember, később rühes kutya lettem. Ez utóbbiként kaptam meg a flekktífuszt a kardok nélkül, 1943 januárjában. További pályafutásomnak a voronyezsi áttörés vetett véget. Egy szál vödörrel a kezemben órákig próbáltam feltartani Tolbuchin hadseregét. Amidőn azonban látnom kellett, hogy von Mannstein tábornagy is visszavonul, fogtam magam, és abbahagytam a céltalan ellenállást. Pokoli káoszban elindultam nyugat felé a vödrömmel. Magyarok, románok, olaszok, szlovákok és németek áramlottak ziláltan Kijev felé, egymás hegyén-hátán. Mindenki igazoltatott mindenkit, járőrök cirkáltak, hogy összetereljék a katonákat, és lelőjék a muszosokat. A járőrök egymást is igazoltatták, mindenki gyanús volt, kivéve a halottakat, akiket megbízhatónak lehetett elismerni. Engem senki sem bántott, mert látták kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová.

Ezzel a vödörrel mentem a Dontól Kijevig. A vödörnek köszönhettem, hogy senki sem lőtt le, senki sem igazoltatott, mert hiszen nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová.

Bobrujsz és Berdizsek vonalában volt a fő-fő szűrőállomás. Ezt a vonalat már csak rendezett alakulatok léphették át, mert — ha már a fronton minden felbomlott is —, de a hátországban rendnek kellett lennie. Itt külön-külön mindenkit megvizsgáltak és kikérdeztek. Aki nem tudta megindokolni, hogy miért szalad hazafelé, azt máris becsukták. Engem azonban senki sem kérdezett, mert látták kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová. Kijevben akkor még nyugalom volt. Itt jelölték ki a csapatok új beosztását, itt döntötték el, hogy a még életben maradt kiirtandókat hol és hogyan kell kiirtani. A katonák partizánvadászatra indultak, vagy kórházba kerültek, másokat aknát szedni küldtek, vagy tankcsapdákat építtettek velük. Velem azonban a kutya sem törődött, mert látták kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová.

Szolnokon jártam már a vödörrel a kezemben, amikor elért a végzet. Egy magyar tábori csendőr megkérdezte, miért lődörgök az utcán. Felemeltem a vödröt, és azt mondtam:

— Alázatosan jelentem, vízért megyek.

Erre kaptam egy akkora pofont, hogy magam is megcsodáltam.

— Tudod-e, nyavalyás, hogy miért kaptad?

— Tudom, alázatosan. Mert nincs feneke a vödörnek.

(Kaján Tibor karikatúrája)